A Kárpát-medencében évszázadok óta a vizát tartották a halak közül a legméltóbbnak arra, hogy az uralkodók és a nagyurak asztalára kerüljön.

Vajon lesz-e idő, amikor ismét ott úszkálhat a Vizafogónál?

Számos levéltári dokumentum igazolja, hogy a viza és a többi tokféle halászata jövedelmező tevékenység volt a középkori Magyarországon.

 A többmázsás óriási példányokat külföldön is értékesítették, Bécsben vizamészárszékek működtek, onnan szállították tovább szekéren a halat a francia meg a lengyel királyi udvarba és a német püspököknek.A túlzott halászat következtében a XVI. századtól a Közép-Dunán megritkultak a nagyméretű tokfélék. A XIX. században még a Fekete-tenger felől vándorló tokfélék néhány példánya eljutott a Duna bajorországi szakaszáig. A XX. század végére azonban a tokfélék a kecsege kivételével csaknem kipusztultak a Felső- és a Közép-Dunából. A Kárpát-medencében az elmúlt 30 évből nincs adat arra, hogy a sőregtok előfordult volna, és csak néhány adat igazolja a vágótok és a sima tok jelenlétét. A XX. századra az Al-Dunán is katasztrofálisan csökkent a tokfélék gyakorisága. A folyó romániai szakaszán a XIX. század végén az éves tokfogás még meghaladta az 1000 tonnát, ám az 1930-as évekre 600-700 tonnára, az 1960-as évekre 200 tonnára, az 1990-es évekre pedig alig több mint 10 tonnára fogyatkozott a zsákmány. Az atlanti tok mára kipusztult a Duna, sőt a Fekete-tenger térségéből is. Az utóbbi években a sima tok előfordulását sem tudták igazolni, és a viza, valamint a vágótok gyakorisága is veszélyesen csökkent az Al-Dunán.

 

A tokhalászat

A Képes Krónikából tudjuk, hogy 1053-ban I. András király egyebek között ötven vizát küldött Győr alá III. Henrik német császár éhező seregének megsegítésére. Oláh Miklós tudósítása szerint 1537-ben egy különösen eredményes dunai halászat során mintegy ezer vizát zsákmányoltak. A XVIII. század első felében Bél Mátyás, a korszak jeles tudósa Tractatus de re rustica Hungarorum című művében így írt a dunai tokhalászatról: "Ha mennyiségében nem is, de halainak nemességében bizony megelőzi a Duna a Tiszát. Többek között bővelkedik tokfélékben, melyeknek páratlanul csodálatos halászásával Magyarország büszkélkedik.” Másfél évszázaddal később, 1877-ben Károli János már ritkaságként említette az óriási méretű dunai tokféléket, és fogyatkozásukról így vélekedett: “Ez nagy jelentőségű kérdés, méltó arra, hogy a hazánk anyagi érdekeivel foglalkozó kormányférfiak is egy kis figyelmet fordítsanak reá.” Tehát már a XIX. század végén megkezdett nagyszabású folyószabályozások előtt is csak szórványosan fogták ki a nagyobb tokfajok példányait a Közép-Dunából, s ez egyértelműen a túlzott halászatnak volt a következménye. Az utóbbi másfél évszázadban mindössze hatvan vizafogást jegyeztek fel a Duna magyarországi szakaszán.

Változtató élőhely

A dunai toknépesség összeomlásának oka az évszázadokon át tartó kíméletlen halászat mellett az volt, hogy megváltoztak a tokfélék egyedfejlődését meghatározó élőhelyek. A dunai tokfélék élőhelyeit kedvezőtlenül befolyásoló antropogén tényezők közül időrendben az első helyen az áll, hogy az erdőirtás miatt a Duna-medence természetes erdőterületeinek mintegy kétharmada eltűnt. Az erdős növényzet fogyatkozásával a vízgyűjtőre hulló csapadék lefolyása egyre gyorsabb lett, fokozódott a talajerózió, és az árhullámok levonulása is egyre szélsőségesebbé vált. Az erózió következtében megnőtt a folyó lebegtetett hordalékának mennyisége, s a kiülepedő hordalék feliszapolhatta a tokfélék kavicsos-köves aljzatú ívóterületeit.

  

 

 

 

 

 

 

A Vaskapu alatt 1990-ben fogott viza

Az élőhelyeket károsító tényezők közül a legnagyobb hatásúak a teljes mederszelvényt lezáró duzzasztóművek, amelyek megakadályozzák, hogy a halak a folyókon felfelé vándoroljanak. A Duna 2772-es és 863-as folyamkilométere között ötvenöt duzzasztó épült, tehát átlagosan 35 kilométerenként emelkedik egy gát. Az első duzzasztó 1170-ben készült el Geisingenben, ezt majd ötszáz évvel később követte a neudingeni duzzasztó a folyam felső szakaszán. Az eddigi utolsó duzzasztó- és erőművet 1998-ban adták át Bécsben, Freudenau városrészben, az 1921-es folyamkilométer-szelvényben. A mellékvízfolyásokon épített erőművek tovább korlátozták a vízrendszerek kapcsolatát. A tokfélék sorsát megpecsételő vaskapui vízlépcsők (Vaskapu I. 1970-ben a 942-es folyamkilométer-szelvényben és Vaskapu II. 1984-ben a 863-as folyamkilométernél – a Duna ott hagyja el a Kárpát-medencét) gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a Fekete-tenger felől vándorló tokfélék eljussanak a Duna középső szakaszára. A vaskapui vízlépcsők fennállása óta csak két hazai vizafogásról van tudomásunk: 1972-ben Ercsinél és 1987-ben Paksnál került kézre egy-egy példány. (Az utóbbiról írtunk az ÉT 1987. évi 25. számában, Németh Ernő felvétele is akkor készült. – A szerk.)A Duna mentén kialakult településszerkezet, az iparosítás és a mezőgazdaság kemizálásának hatására megszaporodtak a folyó vizében a különféle szerves és szervetlen szennyező anyagok, és az utóbbi években, különösen az alsó szakaszon, számottevően nőtt a folyó vizének trofitása. Az Al-Duna élővilágát bizonyítható-an károsítják a nehézfémek és a peszticidek, de nincsenek adataink, hogy a víznek ez a szennyeződése hogyan hat a tokfélékre. A Dunában csak időszakosan megjelenő tokfélék életük nagyobb részét a Fekete-tenger északnyugati szegélyében töltik. A tokféléknek élőhelyet adó sekély vizű, egyenletes aljzatú szegélyzónában azonban számos kedvezőtlen változás ment végbe az utóbbi évtizedekben. A Fekete-tenger szennyeződése számottevően nőtt, bizonyos anyagok esetében egy vagy két nagyságrenddel nagyobb, mint az Atlanti-óceán szennyeződése. A tenger északnyugati térségébe ömlő folyók (a Duna, a Dnyeszter, a Dnyeper) vizének növényitápanyag-tartalma és szerves hordalékának mennyisége nagymértékben nőtt az 1950-es évek óta, ezért a tenger part menti zónájában rohamos eutrofizálódás tapasztalható. Ennek következménye, hogy időszakosan elégtelen oxigéntartalmú (hypoxikus) területek alakulnak ki a 10-40 méter mély régióban. Ezt a jelenséget először 1973 augusztusában észlelték 3500 négyzetkilométernyi területen a Duna-delta és a Dnyeszter torkolata között. Az oxigénhiány közvetlenül veszélyezteti a halakat és azok táplálékszervezeteit. Becslések szerint 1973 és 1990 között mintegy 60 millió tonna élő szervezet, köztük 5 millió tonna hal pusztult el a Fekete-tenger északnyugati szegélyében az időszakos oxigénhiányos területeken.

A fennmaradás feltételei

A kecsege kivételével a Dunában élő tokfajok ma már a kipusztulás határán vannak. Fennmaradásuk érdekében fel kell kutatni a még létező populációk maradványait, és a génállományok megőrzésére ivarsejtjeikből spermabankot kell létrehozni. Az egyedfejlődésüket meghatározó élőhelyeket védeni, rekonstruálni kell, s az életterüket ki kell terjeszteni. Ehhez a víz szennyezését érezhetően mérsékelni kell a Duna középső és alsó medencéjében. Orvosolni kell a Fekete-tenger partvidékének vízminőségi problémáit, s a fajok mesterséges szaporítását és telepítését megoldva a még megmaradt és a rekonstruált élőhelyeket újra be kell népesíteni. Mindez csak akkor hatásos, ha a tokállomány halászati hasznosítását szigorúan szabályozzák.

A rajnai példa A tokfélék fennmaradásának legfontosabb, de legnehezebben megvalósítható feltétele az élőhelyek védelme vagy rekonstrukciója. De erre is akad figyelemre méltó példa Európa egy másik nagy folyóján, a Rajnán.

A Denkpálnál elkészült hallépcső (A szerző felvétele)

A Rajna jellemző vándor hala a lazac. Halászata a kelta és a római korig vezethető vissza. A középkorban, az 1447-ben kelt “Rajnai halászatról szóló strassburgi rendelet” foglalkozott a halfogás csökkenésével. A ma is érvényes rajnai lazachalászati államközi egyezmény 1885-ben jött létre. A Rajnán a Dunához hasonlóan hamar megkezdődött a szabályozás és a vízierő hasznosítása. A Tulla-féle Felső-Rajna-szabályozási programot az ott élők jól ismerik. A Felső-Rajnán 1895 és 1966 között tizenegy vízerőmű épült. Bár már akkor próbálkoztak hallépcsők építésével, ezek kezdetlegesek voltak, és a megváltozott feltételek között a lazacok nem tudtak felúszni az ívóhelyeikre. Életfeltételeiket a vegyipar hatására romló vízminőség és az intenzív hajózás is behatárolta. Az 1950-es évek végére a lazac teljesen kipusztult a Rajnából, s ez intő jel volt.

A 4 méteres vízszintkülönbséget legyőző vizalépcső rajza

A Rajnán és vízgyűjtő területén az 1960-as években erőteljes szennyvíztisztítási program kezdődött. A víz minőségének javulása már az 1980-as évek közepe óta érzékelhető, s a rajnai vízi élővilág regenerálódni kezdett. 1986. november 1-jén azonban tűz ütött ki egy bázeli vegyi üzem raktárában. A vízvédelmi szempontból elhíresült katasztrófát az okozta, hogy az oltóvízzel a Rajnába jutottak a raktárban álló növényvédő szerek, s minden halfajra és táplálékszervezetre kiterjedő pusztítást okoztak.

A Rajna-parti államok miniszterei 1986 decemberében meghatározták azt az ökológiai célt, hogy a lazac 2000-ig térjen vissza a Rajnába. Ennek érdekében felgyorsították a környezetvédelmi és vízvédelmi beavatkozásokat, és megkezdték a Rajnának és mellékvizeinek hosszirányú átjárhatóságát visszaállító hallépcsők kiépítését.

A programot, amelyet nemcsak az egyes országok, hanem az EU Live program is támogat, Lazac 2000-nek nevezték el. A beavatkozások sikeresnek bizonyultak, a lazac ismét szaporodik a Rajnában, és életkörülményei napról napra javulnak. A program nem fejeződik be az ezredfordulón, az ötletet és a munkálatokat kiterjesztik olyan európai vízfolyásokra, mint a Loire, a Weser, az Ems és az Elba. A néhány, a Dunával foglalkozó, a Rajnán elért eredményeket ismerő magyar szakember – biológus és vízépítő mérnök – ezért arra gondolt, hogy egy hasonló, a Dunára adaptált program a Duna-medencében is visszhangra találhat. Ennek szellemében kezdtek hozzá a Viza/Acipenser 2020 Alapítvány szervezéséhez, hogy olyan társadalmi bázist hozzanak létre, amelyhez a hazai illetékes szervek is kapcsolódhatnak. A Duna védelmét és fenntartható használatát előíró nemzetközi egyezmény, a Duna Konvenció 1998. évi hatálybalépése egyébként is arra kötelezi a Duna menti országokat, hogy megóvják a Dunának és vízgyűjtőjének vízminőségi és hidrológiai potenciálját, továbbá hogy fenntartható módon, a lakosság, az ökológia és a gazdaság érdekeinek megfelelően hasznosítsák a Duna vízrendszerét.

A Felső-Dunán az 1960-as években megkezdett szennyvíztisztítási program eredményeként az 1990-es évektől csökken a víz szerves szennyező anyagainak mennyisége és a nehézfémek koncentrációja. További javulással számolva már érdemes megépíteni a vaskapui vízlépcsők átjárhatóságát megteremtő hallépcsőket. A veszélyeztetett tokfajok mesterséges szaporításával és telepítésével húsz év elegendőnek látszik arra, hogy a tokfélék tartós fennmaradásának feltételei megteremtődjenek a Kárpát-medence vízrendszerében. A Duna magyarországi szakaszán, a Szigetközben a vízügyi és a természetvédelmi szakemberek összefogásával 1998-ban épített hallépcső ennek a kezdete lehet.

Guti Gábor - Pannonhalmi Miklós

 

 

 

Tokfélék

A tokfélék a világ legnagyobb édesvízi halai közé tartoznak. Legtermetesebb fajuk, a viza némely példányának testhosszúsága elérte a 6 métert, s tömege meghaladta az 1000 kilogrammot. A tokféléket igen sokra tartják ízletes húsukért, azonban húsuknál is becsesebb az ikrájuk, a híres kaviár. A tokfélék legtöbb faja tengerben él, és édesvízben szaporodik, de néhány faj kizárólag édesvízben fordul elő. A Dunában a tokfélék családjának (Acipenseridae) egykor hat faja fordult elő. A Fekete-tengerből vándorolt fel a szaporodási időszakban a viza (Huso huso), a vágótok (Acipenser gueldenstaedti), a sőregtok (A. stellatus), a sima tok (A. nudiventris) és feltehetően az atlanti tok (A. sturio). A kecsege (A. ruthenus) viszont teljes életét édesvízben tölti. Bizonyos előfordulási adatok alapján feltételezhetjük, hogy a vágótoknak és a sima toknak létezik kizárólag édesvízi változata is a Közép-Duna térségében.

Kislexikon

Trofitás: a vizek produktivitását, azaz elsődleges szervesanyag-termelésének intenzitását és a vízi ökológiai rendszerek energiabefogadó képességét kifejező mutató. Az elsődleges termelés alapja a fotoszintézis, amelyhez megfelelő mennyiségű (és minőségű) fény, kedvező hőmérséklet és szervetlen növényi tápanyagok szükségesek.