A denkpáli hallépcső funkcionális vizsgálata a szigetközi Duna-szakaszon

Guti Gábor
Hallépcső Bt., Mosonmagyaróvár
MTA Magyar Dunakutató Állomás, Göd

Külföldi példák

Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre nagyobb méreteket öltött a vízhasznosítás, illetve a folyóvízi rendszerek átalakítása. Európában például a 18. század óta rendszeresen építenek völgyzáró gátakat. A legtöbb duzzasztót az 1950-es és az 1970-es évek között építették és napjainkban is legalább egy 150 m magas gátat hoznak létre két évenként. A 20. század végére a Föld északi féltekéjén a 139 legnagyobb folyó 77 %-a közepesen, vagy erősen fragmentálódott (Dynesius és Nilsson 1994). A mederszelvényt elzáró vízügyi műtárgyak következtében fragmentálódott vízfolyásokon a vándorlásában akadályozott halállomány számottevő mértékben károsodik (Spence és Hynes 1971, Baxter és Glaude 1980, Tyus 1990, Tyus és Winter 1992, Walker és társai 1992, Peter 1998, Waidbacher és Haidvogl 1998). Erre utal például, hogy 67 veszélyeztetett és kipusztuláshoz közel állónak minősített európai halfaj 58 %-ánál a szabad vándorlás korlátozottsága valamilyen formában szerepet játszott a populációk csökkenésében (Lelek 1987).

A világ számos országában, ahol halászatilag hasznosított vándorló halfajok fordulnak elő, speciális törvények védik a migrációjukban korlátozott halpopulációkat. A halállomány védelmét gyakran hallépcsők kialakításával biztosítják. A hallépcsők építésével kapcsolatos legkorábbi feljegyzések a 17. századból ismertek Európában. A 19. század második felében már számos publikáció jelent meg a halátjárók építéséről. A hallépcsőkkel kapcsolatos problémák tudományos alapokon történő megoldása a 20. század első felében kezdett kibontakozni.

Kezdetben egy-egy gazdasági, vagy horgászati szempontból értékes halfaj igényeinek megfelelően, elsősorban a felfelé történő vándorlás elősegítésére alakították ki a hallépcsőket. A lazacfélék migrációs viselkedésével kapcsolatban viszonylag részletes ismeretanyag halmozódott fel az észak-amerikai és a nyugat-európai kutatások eredményeként, így a 20. században több hatékonyan működő műszaki megoldást fejlesztettek ki a halak vándorlási útvonalaik fenntartására (Clay 1995). A síkvidéki folyónkon ugyanakkor, ahol kevésbé jellemző a lazacfélék előfordulása, a duzzasztóműveknél létrehozott hallépcsők műtárgyak hatékonysága általában nem felelt meg az elvárásoknak a 20. század első felében. Részben ezzel magyarázható, hogy az 1960-as évektől egyre ritkábban szorgalmazták építésüket a nem lazacos vízfolyásokon (Eberstaller és társai 1998). A volt Szovjetunió területén a II. világháborút követően számos duzzasztógátba építettek olyan vízügyi műtárgyat (zsilipeket, lifteket), ami a lazacfélék mellett a tok- és pontyfélék vándorlási lehetőségeit is biztosították (Pavlov 1989).

Napjainkban bőséges szakirodalom foglalkozik a művi hallépcsők létesítésének általános és speciális feltételeivel. Az 1980-as évek második felében a folyóvizek ökológiai kutatásában elért tudományos eredmények és az egyre határozottabb természetvédelmi törekvések következtében ismét nagyobb figyelmet kezdtek fordítani a halak vándorlási útvonalait elzáró létesítményekre, illetve a kedvezőtlen hatásaikat enyhítő hallépcsőkre. A hallépcsők kialakításában egy új irányvonal kezdett kibontakozni, amelynek meghatározó szempontjai a vízfolyások kontinuitásának és a vízi élővilág sokféleségének fenntartása. Ennek megfelelően alapvető követelménnyé vált, hogy egy átjáró ne csak néhány preferált halfaj, hanem az adott térségben előforduló halak és gerinctelenek számára biztosítsa a tömeges vándorlás lehetőségét. Az új szemlélet nem csak a művi hallépcsők fejlesztéséhez, hanem a természetes jellegű hallépcsők építéséhez is jelentősen hozzájárult. Ez utóbbiak kialakítása igen változatos, gyakran intuitív módon és helyspecifikusan történik, tervezésüket döntő mértékben a természetes vízfolyások medrének hidraulikai viszonyaira és geomorfológiai mintázataira alapozzák.

Hallépcsők Magyarországon

A kedvező külföldi tapasztalatok ellenére Magyarországon kevés figyelmet fordítottak a hallépcsőkre a 20. században. Művi hallépcsők épültek például a Hernádon a bőcsi duzzasztónál, a Körösön Békésszentandrásnál, a Tiszán a tiszalöki és a kiskörei duzzasztóknál, amelyeknél többnyire bukógátszerű terelőlemezekkel elválasztott medencék sorozatát alakították ki és a keresztfalak alsó részét helyenként búvónyilásokkal is ellátták. Sajnálatos azonban, hogy létesítmények funkcionális értékelésre nem történt számottevő kísérlet. A duzzasztók kezelői és a helyi halászok véleménye szerint a működési hatékonyságuk nem megfelelő (Fóris 1957).

Magyarországon az első és eddig egyetlen természetes jellegű hallépcső a Szigetközben épült 1998-ban, a Hallépcső Bt. munkatársainak tervei alapján. Közismert, hogy 1992-ben, a bősi vízlépcső üzembehelyezésével a Duna vízhozamának csaknem 80 %-át az erőmű üzemvízcsatornájába terelték, ezért a közel 50 km hosszú szigetközi folyószakasz 4/5 részén megszűnt a főág és a mellékágak közvetlen kapcsolata. A dunakiliti fenékküszöb építésével megvalósított hullámtéri vízpótlás eredményeként 1995-től újra biztosítottá vált a mellékágak teljes vízellátása. Problémát jelent azonban, hogy a főág jelenlegi szintje több méterrel elmarad a mellékágakban létrehozott vízállástól, ezért szükség volt az ágvégek lezárására. A vízelfolyást megakadályozó ágvégi zárások nem átjárhatóak a vízben élő szervezetek számára, korlátozzák a halak továbbhaladását a kiterjedt hullámtéri vízterek felé, így a szigetközi vízrendszer nem képes számottevő mértékben hozzájárulni a dunai halállomány természetes utánpótlásához (Guti 1998, 1999). A vízterek közötti átjárhatóság hiánya kedvezőtlenül hatott a térség halgazdálkodási és természeti értékeire. A Duna 1832.5 fkm szelvényének magasságában, a Cikolai-ágrendszer alsó torkolatánál (Denkpál) található hallépcső létrehozását a folyó főága és a 4 méterrel magasabb vízszintű hullámtéri mellékágrendszer közötti halvándorlás korlátozottsága indokolta. Megépítésére akkor nyílt lehetőség, amikor a Cikolai-ágrendszer 1993 óta elzárt torkolatánál egy megcsapoló műtárgyat alakítottak ki a hullámtéri mellékágak vízpótlásának rugalmasabbá tétele érdekében.

A denkpáli hallépcső kialakítása

A megkerülő csatornás denkpáli hallépcső tervezése során nehézséget jelentett, hogy korábban kevés olyan létesítmény épült, ami a szigetközi viszonyokhoz közvetlenül adaptálható lett volna. A rendelkezésre álló szakirodalomban elsősorban patakokra és hegyvidéki folyókra dolgoztak ki koncepciót. A felsőszakasz jellegű, nagyobb esésű folyókban többnyire olyan halfajok fordulnak elő, amelyek úszási sebessége nagyobb, ezért az ott kialakítandó átjárókban nagyobb vízáramlási sebességek és vízszintkülönbségek engedhetőek meg. A külföldi szakirodalom és helyszíni tapasztalatok alapján azonban az alábbi szempontok figyelembe vétele látszott indokoltnak:
· A hallépcsőn belül a koncentrált eséskülönbség ne haladja meg a 0.2 m-t.
· A koncentrált eséskülönbség közötti medencékben a teljesítménysűrűség (E) 200 W m-3 alatt maradjon.
· Az áramlási sebesség a szűkületekben se haladja meg a 2.0 m s-1 értéket.
· A hallépcsőn átvezetett vízhozam lehetőleg haladja meg a szomszédos megcsapoló műtárgyon áthaladó vízhozamot, de ha ez nem lehetséges:
§ csalivíz biztosítása szükséges
§ szakaszos üzemmel kell megoldani, hogy a hallépcsőn átvezetett vízhozam több legyen mint a megcsapoló műtárgyon átfolyó vízmennyiség
· A hallépcső alvízi torkolata közvetlenül a megcsapoló műtárgy alatt helyezkedjen el.
· Az alsó torkolatnál egy öböl kialakítása kedvező, mivel a halak vándorlás közben többnyire a part mentén haladnak.
· A természetközeli hallépcsők műtárgyszerű szakaszain, (hasonlóan a teljes egészében vasbeton műtárgyként kialakított művi hallépcsőhöz) az aljzathoz közeli vízáramlási sebesség csökkentése érdekében vízépítési terméskőből és homokos kavicsból érdesítést kell kiképezni a fenékbetonon. Ezzel biztosítható a vízi gerinctelen szervezetek áthaladása is.
 

A denkpáli hallépcső alapvetően két eltérő kialakítású szakaszból áll (1. ábra). A felvízi csatlakozást úgynevezett réselt halátjáró biztosítja, amelyhez természetközeli módon kiképzett, három pihenőtóval megszakított megkerülő meder csatlakozik. A felvízi csatlakozás művi kialakítását az indokolta elsősorban, hogy a szigetközi hullámtéri vízpótlás mértékét – a különböző szakterületek képviselői által összeállított üzemrend szerint – a Duna mindenkori vízhozama alapján szabályozzák. Ennek megfelelően a hallépcső üzemi felvízszintje is mintegy 150 cm-es tartományban ingadozik. A tervezésnél a működőképesség mindenkori üzemi állapotban, azaz bármely vízállás esetén történő biztosítását tűzték ki célul. Ezt szolgálja a létesítmény felvízi belépő szakaszának változtatható keresztmetszetű kialakítása.

A természetközeli módon kialakított hallépcső funkcióképességének megteremtése érdekében fontos lépés az építést követő beüzemelés, amely az áramlástörő kövek szükség szerinti átrendezését jelenti. Kiemelt jelentősége van a folyamatos, rendszeres karbantartásnak is. A nagy kövek közötti nyílások uszadékkal történő eltömődése ugyanis a halak számára leküzdhetetlen vízszintkülönbséget, lokális sebességnövekedést okozhat.

A hallépcső működésének vizsgálati módszerei

A denkpáli hallépcső működésének vizsgálatát három fő szempont szerint dolgoztuk ki:
1. Minőségi hatékonyság, azaz milyen halak képesek felúszni? A minőségi hatékonyság tanulmányozásakor a hallépcsőn felúszó halak fajlistáját a Duna adott szakaszára jellemző természetes halfaunával hasonlítottuk össze. A minőségi hatékonyságot minősítő fokozatokat az alábbiak szerint határoztuk meg:
· Különösen jó: az adott folyószakasz minden faja képes átjutni.
· Jó: néhány gyengébb úszási képességgel rendelkező faj is átúszik
· Tűrhető: csak a jó úszási képességgel rendelkező fajok képesek átjutni
· Nem megfelelő: nincs olyan halfaj az adott folyószakaszon, ami képes felúszni.

2. Mennyiségi hatékonyság, azaz mekkora mennyiségű hal úszik át? A mennyiségi hatékonyság vizsgálatának egyik lehetősége, ha összehasonlítjuk a hallépcső bejáratánál torlódó (normális működés estén ez nem fordul elő, vagy csak átmenetileg, a tömeges ívási vándorlás kezdetén) és az átjáró felsőbb szakaszán kimutatható halállomány szerkezetét. Ez a vizsgálat kombinálható a halak egyszerű jelölésével, és akkor a halak áthaladási idejét is meghatározhatjuk. Különösen informatív, de ugyanakkor igen költséges eljárás a halak mozgásának rádió-telemetriás eszközökkel történő megfigyelése hallépcső térségében. Ezzel a módszerrel egyértelműen megállapítható, hogy milyen arányban úsznak át a megjelölt halak a műtárgyon. A mennyiségi hatékonyságot minősítő fokozatok:
· Különösen jó: minden hal képes átjutni.
· Jó: a vándorló halak többsége átjut.
· Tűrhető: a halak torlódnak a hallépcső bejáratánál, de néhány példány átjut.
· Nem megfelelő: nincs olyan hal az adott folyószakaszon, ami képes átjutni.

3. Speciális élőhelyi funkció, azaz megtelepednek-e egyes halfajok a hallépcsőben? A hallépcső csatornája esetenként speciális élőhelyként is funkcionálhat egy adott folyószakaszon. A hallépcső mederesése gyakran meghaladja az alvízi és felvízi szakaszra jellemző értékeket, ezért a halállomány egyes vízáramlást kedvelő fajai hosszabb ideig tartózkodnak a műtárgy csatornájában, de akár ívóhelyként is hasznosítják azt. A halak tartózkodási idejét haljelölésekkel, vagy rádió-telemetriás módszerekkel becsülhetjük. A hallépcsőt benépesítő halállomány összetételéről a meder rendszeres felmérése ad felvilágosítást. Az élőhelyi minősítés fokozatai:
· Különösen jó: a gyors áramlású, kisvízfolyásokra jellemző halállomány előfordulása állandó, néhány faj szaporodása is kimutatható.
· Jó: rendszeres a reofil halfajok előfordulása.
· Tűrhető: néhány hal időszakosan élőhelyként használja a hallépcsőt.
· Nem megfelelő: a halak tartózkodási ideje igen rövid.

A denkpáli hallépcső halállományát eddig elsősorban elektromos halászgéppel vizsgáltuk. A felmérések idején a hallépcső felső belépő nyílása elzárásra került, így 5-10 perc alatt lefolyt a víz jelentős része a műtárgy csatornájából. A víz leürülése után az egyes medencék bögéiben, valamint a pihenő tavakban viszonylag egyszerűen lehetett halakat gyűjteni egy hátraszerelhető, kisebb halászgéppel. A mintavételeket a középső pihenőtó és a réselt halátjáró közötti mederszakaszon végeztük többször is egy évben

Vizsgálatainkat kiegészítettük a felső szakasz réselt halátjárójában elhelyezett halcsapdával történt mintavételekkel. A varsa elven működő, téglatest formájú és 8x16 mm szembőségű acélhálóval burkolt halfogó eszköz külső méretei pontosan illeszkednek a réselt halátjáró szelvényébe. A robosztus szerkezet mozgatása és ellenőrzése darus tehergépkocsi segítségével történt 12 óránként. A csapda két rekeszből áll, az alsó a felvíz felé úszó, a felső pedig az alvíz irányába mozgó halakat gyűjti.

Vizsgálati eredmények

A denkpáli hallépcső első halászati felmérését az üzembehelyezést követően 2 hónappal, 1998 júliusában végeztük. A réselt halátjárótól a középső pihenőtóig terjedő szakaszról (14 medence és 2 pihenőtó) 335 példány halat gyűjtöttünk elektromos halászgéppel, amelyek 18 fajhoz tartoztak (2. ábra). A második felmérést 1999 májusában hajtottuk végre, amikor 17 halfaj 459 példányát fogtuk meg. Azt követően, 2001-ben három alkalommal történt értékelhető felmérés a középső és a felső pihenőtó közötti mederszakaszon: áprilisban 69 példányt és 6 fajt, júniusban 62 példányt és 12 fajt, augusztusban 107 példányt és 13 fajt gyűjtöttünk. Az egész éves megfigyelés során 238 példány és 20 halfaj került elő a létesítmény középső szakaszáról (3. ábra). Az elektromos halászgéppel 1998-ban, 1999-ben és 2001-ben végzett vizsgálatok 26 halfajt mutattak ki, amelyek közül 11 minden évben megtalálható volt, 4 faj esetében azonban csak egy-egy példány került elő a három év alatt (1. táblázat).

A réselt halátjáróban elhelyezett halcsapdával 5 alkalommal végeztünk felmérést 1999-ben. Összesen 548 halegyedet fogtunk, amelyek 20 fajhoz tartoztak. Ezek közül 5 fajt (sebes pisztráng, lapos keszeg, vörösszárnyú keszeg, compó, vágócsík) nem mutattunk ki az elektromos halászgéppel végzett halászatok során. A három utóbbit csak a lefelé mozgó halakat gyűjtő felső rekeszben találtuk meg. A két rekesz fogási eredményei változóak voltak, az alsó rekeszből 15, a felső rekeszéből 10 halfaj került elő (1. táblázat).

A vizsgálati eredmények értékeléséhez elektromos halászgéppel végeztünk referencia felméréseket a hallépcső alvízi szakaszának környékén, a Duna 1833 és 1832 fkm szelvényei között, az 1998 és 2001 közötti időszakban 10 alkalommal, amelyek során összesen 29 halfaj került elő (1. táblázat).

Az eredmények értékelése

Minőségi hatékonyság
A denkpáli hallépcső alvízi térségében, a Duna partvonala mentén végzett halállomány felmérések során kimutatott 29 halfaj közül néhány (pl. dunai galóca, szivárványos pisztráng, kövicsík) igen ritka, alkalmi előfordulású a Szigetközben. A kizárólag elektromos halászgéppel történt halfogások eredményei azonban nem reprezentálták teljesen az adott Duna-szakasz halfaunáját, mivel a mintavételi eszköz csak a folyó sekélyebb, partmenti sávjának felmérésére alkalmas. A Duna adott szakaszának halfaunáját alkotó fajok többségét (jelentős részük jó úszási képességekkel rendelkező, ún. reofil hal) a hallépcső mederében is megtaláltuk, ezért a létesítményt figyelemreméltó helyszínnek tekinthetjük a szigetközi halállomány hosszú távú megfigyelése szempontjából. A hallépcső medrében az elektromos halászgéppel végzett halászatok során kimutatott fajok száma 6 és 18 között változott alkalmanként. A kumulatív fajszám határozottan emelkedett az utolsó megfigyeléskor is, ezért várható, hogy az eddig kimutatott halfajok listája még gyarapodni fog a további felmérésekkel.

A hallépcső halállományának térbeli eloszlására (2. ábra) jellemző volt, hogy az alsóbb szakasz felé haladva nőtt a fajgazdagság, illetve a lassú áramlású pihenőtavakban igen sok halfaj fordult elő. Ez a megfigyelés egyértelműen jelzi, hogy a létesítmény fontos részét képezik a pihenőtavak. A tószerűen kiszélesedő csatornaszakaszon szinte minden alkalommal találtunk limnofil fajokat (pl. csuka, ezüstkárász), de gyorsabb vízáramlású medencékben is rendszeresen fogtunk gyengébb úszási képességgel rendelkező halakat (pl. sügér, vágódurbincs, karikakeszeg, stb.). A halcsapda alsó rekeszének fogási adatai igazolták, hogy ez utóbbi halak képesek felúszni a réselt halátjáróig is. A felmérések során kimutatott halak között gyakoriak voltak a fiatal és kisebb méretű (<10 cm) példányok, amelyek úszási sebessége lényegesen elmarad az idősebb, szaporodóképes egyedekétől. A nagyobb halak (pl. 40 cm-nél hosszabb dévérkeszeg) jelenlétét kisebb arányban igazolták a vizsgálatok.

A hallépcső hatékonyságára utal, hogy a nagy egyedszámú küszcsapatok rendszeresen megtalálhatóak a műtárgy felső szakaszán is. A küsz az úszási képességét tekintve nem tartozik a gyorsan úszó halak közé, mégis a leggyakoribb fajként észleltük az elektromos halászgéppel (44% 1998, 63% 1999) és a csapdával (45% 1999) gyűjtött mintákban egyaránt. Ausztriában a Duna Marchfeldkanal nevű mellékcsatornájában épített természetes jellegű hallépcsőn átalakításokat végeztek a hatékonyság növelése érdekében 1994-ben. Az átépítést megelőzően az átjárón felúszó halak között csak 10% volt a küsz gyakorisága. Az átalakítási munkálatok eredményeként értékelték, hogy a következő évben az átúszó halak mennyisége több mint hatszorosára nőtt, amelyek között a küsz aránya elérte a 60%-ot (Mader és társai 1998). Az eddigi felmérések eredményeit összegezve a denkpáli hallépcső működésének minőségi hatékonyságát jónak minősíthetjük.

Mennyiségi hatékonyság
Egy hallépcső mennyiségi hatékonysága lényegében akkor tekinthető kedvezőnek, ha a felvízi és alvízi folyószakaszhoz obligát módon kötődő fajok (egyedfejlődésük egyes stádiumai a folyóvízi rendszer térben elkülönülő szakaszaihoz kötődnek, ezért a vándorlás meghatározó jelentőségű fejlődésmenetükben) egyedeinek olyan tömegű átjárását teszi lehetővé, ami tartósan biztosítja a populációk fennmaradását. Az értékeléshez valójában a kérdéses fajok hosszú távú populációdinamikai megfigyelésére lenne szükség, de az esetek többségében ilyen adatok nem állnak rendelkezésre, ezért a mennyiségi hatékonyság minősítése általában a hallépcsőn átúszó halak egyedszámának időszakos vizsgálata alapján történik. Az obligát vándorló fajok esetében a hallépcsőn átúszó és az alvízi folyószakaszon előforduló egyedek mennyisége és méreteloszlása hasonlítható össze. Az értékelés azonban nem mindig egyszerű, mivel az alvízi szakaszon is lehetnek olyan élőhelyek (ívóhelyek), amelyek a felvízi folyószakasz sajátosságait képviselik, továbbá a fajokra gyakran többféle életmenet-stratégia jellemző, ezért a környezetük megváltozásakor az élőhelyi igényeik is módosulhatnak.

A mennyiségi hatékonyság vizsgálatához kevésbé voltak megfelelőek a körülmények a denkpáli létesítménynél. A hallépcső mellett kialakított árapasztón (hullámtéri megcsapoló műtárgy) keresztül lezúduló víztömeg erős sodrása miatt eddig nem sikerült a halállományt felmérni a hallépcső alsó bejáratánál a rendelkezésünkre álló eszközökkel, ezért nincsenek egyértelmű megfigyeléseink a halak torlódására vonatkozóan.

A halcsapda működtetéséhez jelentős technikai és személyi feltételeket kellett biztosítani, így viszonylag kevés felmérést végeztünk ezzel a módszerrel. Esetenként a halcsapdában egyetlen halat sem találtunk, ami vándorlási aktivitás szakaszosságával magyarázható. A halak vándorlási viselkedését döntő mértékben külső környezeti hatások (pl. a víz hőmérsékletének tartós emelkedése, árhullámok levonulása, stb.) motiváljak. A vándorlási periódusok feltárására néhány hónapig fenntartott, és napi gyakorisággal végzett megfigyelési sorozatokra lenne szükség, de ilyen intenzitású vizsgálatokra nem volt lehetőségünk a denkpáli hallépcsőnél. A halcsapda alsó rekeszének eddigi fogási adatai is jelezték azonban, hogy a réselt halátjáróba 12 óra alatt beúszó halak mennyisége meghaladta a 100 példányt. A ténylegesen behatoló halak száma feltehetően ennél is több volt, mivel a halak megszökhetnek a csapdából. (Megjelölt egyedekkel teszteltük a halak félnapos bennmaradási valószínűségét az alsó rekeszben, és igen alacsony, 25%-os értéket becsültünk. A bennmaradási valószínűség növelése érdekében a csapda részleges átalakítását tervezzük a jövőben.)

Speciális élőhelyi funkció
A denkpáli hallépcső medrében kimutatott halállomány összetétele csaknem mindig változott, de voltak rendszeresen megtalálható fajok is, amelyek hosszabb ideig tartózkodtak a létesítményben. Megfigyelhető volt például a menyhal megtelepedése 2001-ben. A pihenőtavak partjai mentén kisebb hínár és nádállomány alakult ki a közelmúltban, ami jellemző tartózkodási helyévé vált az ezüstkárásznak, a bodorkának és a karikakeszegnek, valamint egy-egy csukának. Egyes halfajok ívóhelyként is használják a műtárgyat, ahogy az 1998 májusában igazolódott, amikor jelentős mennyiségű márna ikrát találtunk a hallépcső középső szakaszán. Az említett tapasztalatok azt támasztják alá, hogy néhány folyami halfaj különösen jó élőhelyként hasznosította a létesítmény medrét.

Összegzés

A denkpáli hallépcsőt figyelemreméltó helyszínnek tekinthetjük a szigetközi halállomány hosszú távú megfigyelése szempontjából. Az 1998-ban megkezdett vizsgálatok 32 halfaj előfordulását igazolták a létesítmény csatornájában. Elektromos halászgéppel és egy speciális halcsapdával végzett eseti megfigyelések alapján megállapíthatjuk, hogy a műtárgy lehetővé teszi számos, közép (100-400 km) és rövid (10-20 km) távon vándorló dunai halfaj bejutását a szigetközi mellékágrendszerbe. A halállomány minőségi összetétele és mennyisége többnyire változott a felmérések során. Rendszeresen megtalálható gyakoribb faj volt a küsz, a bodorka, a domolykó, a paduc és a karikakeszeg. Néhány hal tartósabban is megtelepedett a létesítmény csatornájában, és ívóhelyként is hasznosította azt.

A folyami halak vándorlási viselkedése időszakosan nyilvánul meg, több külső környezeti tényező függvényében. A vándorlási periódusok feltárására és a felúszó halak mennyiségének becsléséhez nagyobb intenzitású (napi gyakorisággal hónapokon keresztül) megfigyelésekre lenne szükség, azonban annak személyi és technikai feltételei eddig nem voltak biztosíthatóak.

A denkpáli hallépcső építése fontos előrelépést jelentett a Duna és a szigetközi hullámtéri vízrendszer kapcsolatának rehabilitálására a bősi vízlépcső üzembehelyezését követően. A kísérleti jellegű műtárgyat azonban nem tekinthetjük elégséges megoldásnak. Egyrészt szükségesnek látjuk a meglévő átjáró működési hatékonyságának növelését (a csalivíz stabilizálásával, a torkolati tájék bővítésével, stb.), másrészt a szigetközi vízrendszer fragmentálódásának kezelése érdekében újabb pontokon is összeköttetést kell teremteni a Duna és az elzárt mellékágak között, a halak tömeges vándorlásának elősegítésére. A szigetközi vízrendszer átjárhatóságának helyreállítása komoly kihívást jelent ökológiai szempontból. A rehabilitációs beavatkozások során ajánlatos a nagyobb léptékű, tájegységben való gondolkodás, de az egyes beavatkozások is lehetnek nagyon hatékonyak. Általános követelmény, hogy a halak vándorlását korlátozó objektumok kritikus elemezése, és ahol az nem okoz problémát, ott a megszüntetésükre kell törekedni, hiszen a szabad folyás esetén a teljes keresztszelvény biztosít útvonalat a vízi élőlények vándorlásához. A hallépcső kialakítása csak a ”második legjobb megoldás”.

Köszönetnyilvánítás

A tanulmány az FVM Vadgazdálkodási és Halászati Főosztály (87.938/2000 sz. téma) és a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült, továbbá köszönetemet fejezem ki Dunai Ferencnek a kézirathoz fűzött kritikai megjegyzéseiért.

Irodalom

1. Baxter, R. M. & P. Glaude 1980: Environmental effects of dams and impoundments in Canada. Can. Bul. Fish. Aquat. Sci. 205:1-34.
2. Clay, C. H. 1995: Design of fishways and other facilities, 2nd edn. Lewis Publisers, Boca Raton, Ann Arbor, London, Tokyo.
3. Dynesius, M. & C. Nilsson 1994: Fragmentation and flow regulation of river systems in the northern third of the world. Science, 266:753-762.
4. Eberstaller, J., M. Hinterhoffer & P. Parasiewicz 1998: The effectiveness of two nature-like bypass channels in an upland Austrian river. p. 363-383. In: M. Jungwirth, S. Schmutz & S. Weiss (eds.) Fish Migartions and Fiss Bypasses. Fishing News Books. Blackwell Science, Inc. Oxford, UK.
5. Fóris, Gy. 1957: Lépcsők a halak országútján. Halászat, 4: 170-171.
6. Guti, G. 1998: A szigetközi Duna-szakasz hidrológiai rehabilitációjának halbiológiai vonatkozásai a bősi vízlépcső üzembe helyezését követően. Halászatfejlesztés 21: 123-128.
7. Guti, G. 1999: A szigetközi halállomány változásai a bősi vÝzlÚpcső łzembe helyezÚse ľta. p. 131-140. In: Láng I. és társai (Szerk.) A Szigetköz környezeti állapotáról. MTA Szigetközi Munkacsoport, Budapest.
8. Lelek, A. 1987: The Freshwater Fishes of Europe. Vol. 9. Threatened Fishes of Europe. AULA-Verlag Wiesbaden. pp. 343.
9. Mader, H., G. Unfer & S. Schmutz 1998: The effectiveness of nature-like bypass channels in a lowland river, the Marchfeldkanal. p. 384-402. In: M. Jungwirth, S. Schmutz & S. Weiss (eds.) Fish Migartions and Fiss Bypasses. Fishing News Books. Blackwell Science, Inc. Oxford, UK.
10. Peter, A. 1998: Interruption of the river continuum by barriers and consequences for migratory fish. p. 99-112. In: M. Jungwirth, S. Schmutz & S. Weiss (eds.) Fish Migartions and Fiss Bypasses. Fishing News Books. Blackwell Science, Inc. Oxford, UK.
11. Spence, J. A. & H. B. N. Hynes 1971: Differences in fish populations upstream and downstream of a mainstream impoundment. J. Fish. Res. Bd. Can. 28:45-46.
12. Tyus, H. M. 1990: Effects of altered stream flows on fishery resources. Fisheries, 15/2:18-20.
13. Tyus, H. M. & B. D. Winter 1992: Hydropower development. Fisheries, 17/1:30-32.
14. Waidbacher, H. G. & G. Haidvogl 1998: Fish migration and fish passage facilities in the Danube: Past and present. p. 85-98. In: M. Jungwirth, S. Schmutz & S. Weiss (eds.) Fish Migartions and Fiss Bypasses. Fishing News Books. Blackwell Science, Inc. Oxford, UK.
15. Walker, K. F., M. C. Thoms & F. Sheldon 1992: Effects of weirs on the littoral environment of the river Murray, South Australia. p. 271-292 In: Boon, P. J., P. Calow & G. E. Petts (eds.) River Conservation and Management. John Wiley & Sons, Chichester, UK.

2. ábra: A hallépcső medrében elektromos halászgéppel gyűjtött halfajok térbeli eloszlása a réselt halátjáró és a középső pihenőtó közötti szakaszon 1998-ban. (A fajok rövid nevének magyarázatát lásd az 1. táblázatnál)

3. ábra: Elektromos halászgéppel történt halfogások időbeli eloszlása a hallépcső középső szakaszán 2001-ben. (A fajok rövid nevének magyarázatát lásd az 1. táblázatnál)